Căutare

Zászlóbotrány, autonómiatüntetés, március 15., húsvét. Nagyjából ezen események közt csörgedezik az erdélyi magyar (esetemben székely, bár ez nem releváns) ember élete. Húsvéti böjtöm legyen a következő gondolatsor.

HIRDETÉS



Sportesemény: a Sepsi SIC lányai épp nyerésre állnak. Székely zászlóba öltözött, köpenyes szuperhősként drukkolok pályaszélről. Úristen, nyerni fogunk. Minek is hoztam székely zászlót magammal, teszem fel a kosármeccs közepén a kérdést. De tényleg, minek is? 
Nemzeti öntudatból - válaszolok magamnak. A válasz kicsit csal, mert elsősorban magyarként gondolok önmagamra. Minduntalan vitába is keveredek valakivel, mert szerintem az is magyar, aki az anyanyelvem románnak hiszi, sőt az is magyar, aki szerint semmi keresnivalónk Magyarországon. Az én magyarságom viszont gyökeresen eltér attól, ahogy ők élik meg ezt az érzést. 

Az én magyarságom erdélyi, ezen belül székely. 
Visszatérve a sporteseményekhez: túl elevenen él bennem a kép, ahogy egy Románia és valamilyen más ország meccse után a szurkoló tömeg Kolozsvár belvárosában randalíroz. Afară, afară... pedig nem Magyarország ellen játszott a válogatott. Valami pleisztocén érzet szabadul ilyenkor fel, a késő estébe torkoló gonosz uszítások, az utcán elpotyogtatott és meg nem értett magyar szavak, a demográfiai stressz baljós szárba szökken és ez lesz belőlük. Afară, afară... és nem félek, pedig 20 méterre állok tőlük. 
A mi sporteseményünk más. Voltam olyan meccsen is, amelyiken a vendég (román) csapat nem hallotta a himnuszt a (magyar) füttykoncerttől. A mi szentgyörgyi lányaink (helyiek, román, szerb és amerikai játékosok) ismerik a román himnuszt. A közönség talpon áll, nem énekel. Nem érzi magáénak ezt a dalt. A hangszórókból elcsendesedik a Decât să fim sclavi iarăși în vechiul nost' pământ, majd a közönség rázendít: Ki tudja merre... 

A székelységem valahol ezen a ponton kapcsol be. 
Erdélyi vagyok, mert van bennem annyi tisztelet, hogy nem fütyülöm ki a más himnuszát. Székely vagyok, mert a saját himnuszunkat éneklem. (Az a tény, hogy sosem ráz ki a székely himnusz éneklése közben a hideg, nem racionális. Talán többet jelent nekem az útkeresésnél az áldás kérése.) 
És akkor mi van a székely zászlóval? A székelység zászlaja a toleranciát képviseli számomra, azonban nem szimplán, hanem ezzel az agyonkoptatott szóval, az önazonossággal erősítve. A székely zászló azt jelenti számomra, hogy ha autonómiát kérek, nem ordítom mellé, hogy vesszen Trianon. Nem a trianoni békediktátum igazságos vagy igazságtalan mivoltán elmélkedek, hanem annak a jogosságán, hogy a központosított közigazgatás ugyanolyan fontosságúnak kezelje az általam ismert tájak beruházásainak is, mintha a lakosság itt is többségében román ajkú lenne. 
Az én székely autonómiámban a román emberek plusz juttatást kapnak azért, mert beszélnek magyarul, a románul nem beszélő székely ember pedig kap magyar nyelvű segítséget. Ebben a környezetben nem szaggatjuk egymás zászlóit, a kölcsönös elfogadás jegyében mi magunk hallgattatjuk el a szélsőségeseinket. (És mi magunk alatt nem a politikusokat értem: hanem barátokat, rokonokat, kollégákat, egyszerű járókelőket.) 
Számomra a székely mivolt azt jelenti, hogy a legnagyobb támadás, amit a másik nemzet kontójára megengedek magamnak, egy kis csipkelődés. Ennyit és nem többet, mert ennyit én is el tudok nézni. 

Nem hiszek abban, hogy vérben forgó szemmel ordítozva bármit is elérhet egy tömegrendezvény. 
Mennyivel hatásosabb lenne, ha nyugodtan egy dühös román ember tekintetébe nézve, szavakkal és türelemmel beszélnék arról, hogy tényleg nem bántok senkit azzal, ha egy űrlapot magyar nyelven töltök ki. Ha a marosvásárhelyi tüntetésen SZNT, EMNP, MPP és RMDSZ szimpatizánsok tízezrei ezt teszik, akkor másfajta erőt demonstrálunk. 
Székely zászlóba burkolózva, egy kosármeccsen abban hiszek, hogy azok az emberek az enyémek, akik nem mások ellenében, hanem magukat tisztelve tudják megélni azt az érzést, amit jobb szó hiányában nemzeti öntudatnak hívunk. Csodára várok, mert Erdélyt én ilyennek gondolom. És még valami: a gondolatsor végén rájövök, hogy a csapatunk nyerésre áll.